Van egy érzés, amit talán nem érez mindenki, és lehet, hogy ők a szerencsésebbek.

Ez az a fajta szerelemérzés, ami így vagy úgy, de nem tudott kiteljesedni, és örök sebet hagy az ember lelkében. Egy örökké fájó valami, mely az évek múltával néha újra felszakad, aztán megint beheged.

Onnan kezdve, hogy megéljük ezt az édes-keserű szerelmet, már semmi nem lesz ugyanaz. Egymásba szerettünk és a körülmények, a helyzet, vagy tudom is én, micsoda miatt nem lett belőle egy kerek, és mérhetetlenül boldog szerelmi történet. Néhány morzsa, varázslat, izzó pillanatdarabkák, amelyekbe kapaszkodunk életünk végéig, olyan perzselő másodpercek, amelyeket csak egyetlen személytől kaphattunk meg... Tudjuk, minden porcikánkban, sejtünkben érezzük, hogy Ő volt az, Ő lehetett volna...

Persze vádoljuk magunkat, hogy bárcsak ezt így tettem volna, vagy azt úgy csináltam volna. Akkor ha ez így lett volna, vagy az úgy alakult volna! De ez mind nem számít. Most egy kitörölhetetlen mély és nagyon fájó érzés tör elő megint, mert az érzelmek felkavarnak. Pedig már milyen sok idő eltelt. Te jó ég! Nem múlik el soha. Ezt is lehet tudni. Akik átélték, tudják...

Az ember képes alkalmazkodni. Ezt tesszük mi is, a szívünkben a csodával és annak minden fájdalmával. Élünk tovább, elrakjuk lelkünk mélyén a megfelelő fiókba ezt a felülmúlhatatlan élményt, amiből egy el nem múló, keserédes emlék maradt. Felnövünk.

Ha szerencsések vagyunk, egy majdnem boldog, kiegyensúlyozott életet élhetünk ezután, egy titokkal a szívünkben. Tudjuk, hogy ezt a lángolást nem kereshetjük másban. Nincs meg és kész. Ilyen az ember életében csak egyszer adatik meg, ha megadatik.

Ismered a mondást? Ne sajnáld, hogy vége, örülj, hogy megtörtént! Örülünk és sírunk... láthatatlanul!