Tegnap egy barátnőmmel beszéltem hosszan telefonon. Nincs jól. Félrelépett a férje. Kiderült, és most próbálják rendbe hozni a házasságukat.

Ilyen van. Láttuk, hallottuk, tapasztaltuk. Ilyenkor kár ítélkezni, kár okolni az egyik, a másik, vagy a harmadik felet. Semmi sem történik véletlenül, csak az a kérdés, hogy merünk-e szembenézni azzal, hogy miért, és meglátjuk-e, mit kell tanulnunk belőle.

Szerencsés helyzet, ha ilyenkor minden fél belátja, hogy hol az ő felelőssége, és a jövőben mit fog másképp csinálni. De a legfontosabb, hogy próbáljuk megfejteni, hogy – bármelyik csúcsa is vagyunk a háromszögnek – miért így viselkedtünk, cselekedtünk, reagáltunk ebben a helyzetben. Mert a mélyben minden egyes ember hoz magával egy mintát, egy családi kötődést, ami miatt bizonyos helyzetekben nem tud másképp viselkedni. Ha ezeket megtaláljuk és feloldjuk, akkor van rá esély, hogy legközelebb ez már ne kössön, és tudjunk másképp reagálni.

Addig viszont a feleknek van egy nagyon fontos dolguk. A családállítás tanárom szavait idézve: „Egy párkapcsolatban bármit meg lehet bocsátani, de a legapróbb különbség, legártatlanabbnak tűnő tett is szétszakíthat két embert. Ha megbocsátani akarsz, feltételek nélkül tedd, és örökre engedd el, ami fájt! De soha ne megfelelni akarj, inkább befelé figyelj, az érzéseid egyértelműen jelzik, hol vannak a határaid, és vedd tudomásul azt is, ha ez nem esik egybe azzal, amit a másik megenged magának. Erre mondják, hogy nem vagytok egymáshoz valók…”

A pár akár együtt, akár külön folytatja útját, hasznos megfejteni a történtek lelki oldalát, hogy aztán a jövőben megkíméljük magunkat a hasonló helyzetektől. Van út együtt is, külön is, az egyéneken múlik, mit súgnak az érzéseik. Csak befelé kell figyelni és nagyon őszintének lenni magunkkal és a másikkal. Ez a kulcs.