Szinte szétfeszíti a mellkasomat… de mi ez? Írók, költők, tudósok évszázadok óta próbálják  megfogalmazni, leírni, szimbolizálni, tudományosan körülírni, de hiába...

Megfogalmazhatatlan, megfoghatatlan. Egyszerűen csak tudom, hogy ez a SZERELEM. Úgy érzem, nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen pillanat. Szeretném megállítani az időt, és örökre ilyen boldog maradni. Nem érdekel honnan jött és hova tart, és nem foglalkozom vele, hogy honnan jöttem, hova tartok. Feloldódom Benne, szeretném magamba szívni, a nap minden pillanatát Vele tölteni. Ha nincs velem, hiányzik, ha velem van, minden kevés, és még többet akarok Belőle.

Annyira szeretném, de egyszerűen fizikai képtelenség ezt a lángolást hosszútávon, folyamatosan fenntartani! Jönnek azok az átkozott hétköznapok, a kötelezettségek! Azt nem lehet, hogy felborítom az eddigi életemet, eldobom a kötelezettségeimet, feladom a megélhetésemet! Muszáj beilleszkednünk egymás életébe! Na, az az igazi választóvíz! Mert ha meg tud maradni ennek az érzésnek egy szelídebb változata, ha tudunk együttműködni a hétköznapokban, ha vannak közös céljaink, és ha megőrizzük az intimitást kettőnk között, akkor ez a szerelem kiteljesedhet, több lehet, más lehet.

Müller Péter szavait idézve: A szerelem láng, a szeretet parázs. Az egyik lobogva lángol, a másik hosszan, tartósan melegít… Ösztönösen keresem-kutatom a lángolást, kell az adrenalin, a szerotonin, meg még nem is tudom, milyen boldogsághormon. Aztán amikor részem van benne, ha megtapasztalom, hogy milyen jó is az állandó, tartós melegség, akkor megnyugszom, elfogadom, és élvezem. Mert rájövök, hogy nem kell választanom. Csak néha kell egy kis szél, amely a parázsból lángot csinál…