Van úgy, hogy kapunk még egy lehetőséget a sorstól. Arra gondolok, amikor az első randi nem sikerül, és nem is lesz folytatása. Próbáljuk megfejteni, mi volt a baj, átgondoljuk százszor, mit kellett volna másképp csinálni, aztán arra a következtetésre jutunk, ha így nem kellettem, akkor nem ő az én emberem. Már éppen helyrejön a lelkünk, és továbblépni igyekszünk, amikor az élet úgy hozza, hogy még egyszer találkoznunk kell VELE! Mi ez? Jel? Lehetőség? Vagy csak próba, hogy sikerült-e elfelejteni?

Spontán találkozás esetén nincs idő felkészülni. Hirtelen, váratlanul kerülünk e szituációba, és nem tudjuk, hogyan reagáljunk. Butaságokat mondunk, remeg kezünk-lábunk, idétlenül vihogunk, csak hogy zavarunkat elrejtsük. Aztán utólag szidjuk magunkat, hogy miért voltunk ilyen hülyék? Miért nem tudtunk normálisan viselkedni? Miért megy ez egy baráttal szemben, és miért nem megy vele?

Ha a viselkedés kölcsönös, ő is furán nézett, tőle szokatlan dolgokat mondott, akkor van rá esély, hogy nem vagyunk közömbösek számára! Akárhogy viselkedtünk, kicsit kezdhetünk reménykedni is...

Ha van időnk felkészülni, mert még két hét van e fontos napig, akkor indul a pánik. Mit fogok felvenni? Nem kéne fogyni egy kicsit? Ő hogy fog reagálni, ha meglát? Ezer kérdés és várakozás.

Lélekben és persze testben is próbálunk felkészülni, hogy jobbak legyünk, mint legutóbb. Ha úgy adódik, hogy hosszabb ideig kell egymás társaságában lenni, komoly lehetőségeink vannak. Önmagunkat kell adni, előbb utóbb a színjáték úgyis kiderül. Viszont ha most sikerült a lényünkkel, kisugárzásunkkal jó benyomást tenni, akkor fordulhat a kocka. Megláthatja bennünk azt az egyéniséget, ami első alkalommal nem tudott felszínre kerülni. Ez a cél! És ha ez megtörténik, a többi már megy magától...