Magamba roskadva gubbasztok,

és mint mindig, ma is virrasztok,

rád gondolok, kit nem is ismerek,

de várlak, mint fényt a sötét terek.

Még nem láttalak téged soha,

de a sors nem lehet oly mostoha,

hogy ne sodorjon el énhozzám,

magányomat sutba dobhatnám.

A kis patak szégyenlősen csobog,

kanyarogva a folyóhoz vánszorog,

és cseppjeik vidáman egyesülnek,

pici buborékhabjai alámerülnek

S vadul remegve száguldanak tova

már eggyé válva folytatva útjukat

és így már az sem számít, hogy hova,

mert már magabiztos, nem tétova.

Felettük összeölelkeznek a lombok

még a gondolatba is beleborzongok

A napfény megcsillan tükörképén,

s meg sem lepődik az ég dörgésén.

Feltápászkodok rejtekhelyemről,

merek álmodni a szerelmemről

Pajkosan kacsint rám a kispatak,

az erdő, a mező és a nagy tavak.

/Szabóné Mátay Gyöngyi/