A játék neve társkereső. Ismered?

Dobunk, lépünk, kockáztatunk… kiesünk, visszalépünk, nyerünk, vesztünk… csalunk, taktikázunk, vagy őszintén, nyílt lapokkal játszunk… De belülről minden résztvevőt ugyanaz mozgat. Hogy nyerjen. Elnyerje a boldogságot, megtalálja a társát és ne legyen egyedül. Mert nem jó egyedül.

De miért ilyen nehéz ez az egész? Miért van társ nélkül ennyi ember? Régen ez miért volt másképp? Nagyanyáink hozzámentek nagyapáinkhoz, és együtt leélték az életüket. Most meg szakítunk, válunk, és rendületlenül keressük a társunkat. Nem olyan, mintha könnyebben eldobnánk, feladnánk egy-egy kapcsolatot, mintha nem lenne vesztenivalónk? Úgyis jön a következő? És reméljük, hogy az sokkal jobb lesz? Vajon létezik a Nagy-Ő? És mi nem alkuszunk, hanem rendületlenül keressük? Nem lenne egyszerűbb találnunk egy embert, akivel összecsiszolódunk, és aztán jól megvagyunk? Csak így szimplán. Vagy mégis inkább higgyünk abban, hogy mindenkinek létezik a másik fele, a lelkitársa, csak meg kell találni, és ne csücsüljünk tétlenül?

Ennyi kérdés, és nem tudjuk rá a választ… Talán csak valami felsőbb erő, életünk Nagy Rendezője tudna felelni.  Úgyhogy válaszok nélkül mi csak rendületlenül tovább játsszuk ezt a boldogságkeresős társasjátékot… Mindenki nyerni akar… mindenki boldog akar lenni. Úgyhogy újra és újra dobunk, lépünk, kockáztatunk…