Húsz évesen enyém a világ. Minden lehetséges, és ez nagyszerű érzés. A harminc nagyon messze van, és velem nem történhet meg az, hogy kifutok az időből. Ekkorra vagy akkorra tervezem a családalapítást, de még előbb befejezem az egyetemet, szerzek egy jó állást stb. Megtervezem a jövőmet. Közben pedig megy az idő, gyorsabban, mint szerettük volna.

Túl vagyok szerelmeken, szakításokon, fájdalmakon, reményeken, de még mindig nem találtam meg, akivel egy életre boldog lehetek. Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy közelít a negyven.

Olvasom a hírekben, hogy kitolódott a házasságkötés ideje, a gyermekvállalás és ez vigaszt nyújt. Még nem késő, vannak mások is hasonló helyzetben. Persze azért a belső aggodalom nő. Mit csináljak? Megalkudjak? Feladjam? Jön még olyan férfi/nő az életembe, akit tudok szeretni? Lesz nekem még gyermekem? Miért kerültem ilyen helyzetbe? Mondjak le a boldogságról? Rengeteg a kérdés és nagyon nehéz ezekre válaszolni. Ahányan vagyunk annyiféle történet. A megoldás mindenkinél máshol keresendő. A családi minta, az elszenvedett csalódások, élettapasztalataink, megoldatlan kapcsolataink és még sorolhatnám.

Feladni nem szabad, de elengedni igen. Ha már nem görcsölünk, ha nem kergetjük a boldogságot, akkor ránk fog találni. Váratlanul, hihetetlenül. Addig pedig tegyünk meg mindent, hogy elgördítsük utunkból az akadályokat. Tisztázzuk családi kapcsolatainkat, ne dédelgessünk haragot a szívünkben, lépjünk túl csalódásainkon, tegyük rendbe magunkat belülről, és persze – ezt mindenki tudja - látszani fog a külsőnkön is. Legyünk elengedettek és türelmesek, mert a csodák akkor történnek, amikor nem számítunk rájuk...